Jobbra, vagy balra? Ki dönti el, hogy merre tovább?
Ha választani kell, mit mondasz? „Legyen úgy, ahogy ő akarja.” Oké… de biztosan jó, ha mindig úgy van, ahogy ő akarja?
Ha valami úgy történik és pontosan úgy, mint ahogyan én akarom….
Érezz bele egy picit, keress egy olyan emléket, amikor pont úgy történt minden…. milyen érzés (volt)?
Tényleg adj magadnak egy kis időt, gondold át, érezd át és rakd félre addig picit az olvasást. A leírt gondolataim nem fognak elszaladni, tudod folytatni, ha kell 10 perc múlva is.
Azért fontos, hogy felidézz egy emléket, mert különben csak üres gondolatfutamot fogsz olvasni, nem tudsz hozzá kapcsolódni, nem tudod se azt mondani, hogy igen, ez tényleg így van, se azt, hogy nem, ez bizony máshogyan van…
Hozok neked most egy példát a saját életemből, hogy milyen volt az, amikor minden pont úgy történt, ahogy én akartam.
Lehet túlzónak fog hatni, de ez az igazság… mámorító érzés. Igen, most pont az történik, amit én akarok, pont úgy ahogy akarom. Végre! Ki mondtam mit akarok, és sikerült másokat is rábírni. Mámorító, és van benne valami büszkeség is, hogy igen elértem, és van benne valami kis gőgösség is, legyünk őszinték.
(Különben ez az egyik legnehezebb; bevallani magunknak őszintén, amit érzünk.)
Szóval először egyfajta határtalanság érzés, sőt olyasmi lehet, mint mikor a hős legyőzi a gonoszt és úgy érzi, hogy „övé a világ”. Van benne olyan érzés is, hogy „erőm teljében vagyok, sőt erősebb vagyok, mint gondolnám”.
Aztán van benne gyermeki öröm is; juhééé azt játszuk, amit én szeretnék. Ártatlanabb, tisztább öröm is van benne, igen.
Viszont, ahogy halad előre az idő, előbb utóbb minden érzés megfakul, és még ezek a mámorító érzések is kezdenek, mint a köd, feloszlani.
És miután felszállt a köd, egy új állapotba kerülünk, és ebben az állapotban van lehetőségünk megvizsgálni eggyel racionálisabban a kialakult helyzetet.
És én általában ilyenkor azt tapasztaltam, hogy ha úgy tettünk valamit, hogy a társam csak beadta a derekát és olyan dolgot csinálunk, amit én AKARTAM, ő meg miattam megcsinálta, de igazán nem érdekelte… akkor nem folytatódott a szárnyalás. Nem bizony.
Én hiába szeretek ásványvásárra menni, és a párom hiába kísér el azért, mert szülinapom van és mert jót akar nekem és azt akarja, hogy boldog legyek… valójában a kezdeti örömök csillapodása után nem lesz akkora nagy élmény az egész.
Elgondolkoztam mi lehet az oka…
Volt úgy, hogy még egész nyitott volt és érdeklődött. Aztán volt úgy, hogy gyorsabban elfáradt a vásározásba, ezért leült, de nem nyaggatott, hogy most már menjünk. Örült annak, hogy ha megmutattam neki egy új szerzeményem, de valahogy igazán nem volt annyira jó élmény.
És aztán néhány ilyen alkalom után rájöttem… azért nem olyan nagy a boldogság érzésem, mert igazán nem osztozunk rajta közösen.
Ott ül, látja, hallja az egész vásározást, de ez csak nekem öröm, neki nem. Én beletehetem a közösbe az örömem, de attól még ha neki nincs öröme, nem tudja azt velem megosztani.
Ha az egyik fél nem vesz részt igazán abban a pillanatban, akkor a másik fél sem lehet IGAZÁN boldog benne.
Mert az én szememnek is pont ugyanúgy kell csillognia az örömtől, hogy mehetek meccsre, mint ahogy az övé csillog, ahhoz hogy Ő tényleg boldog legyen. Az öröm, akkor igazán nagy öröm, ha meg tudjuk osztani valaki olyannal, aki nem csak aggyal felfogja, hogy ez nekem most nagy cucc, hanem olyan emberrel, aki maga is úgy érzi, nagy dolog az, hogy ő is itt lehet. Ilyenkor a két öröm egymást sokszorozza meg.
A boldog pillanatok létrejötte kettő különálló vágy és kinyilvánított akarat egybe találkozása esetén lehetséges csak.
Tehát… ha azt mondom, hogy „ó, legyen úgy ahogy te szeretnéd, legyen neked jó, az számít csak, nekem igazából mindegy, engem csak az tesz boldoggá ha neked jó”, akkor sajnos valahol meglopom a másikat. Ő legyen boldog, és ossza meg velem, hadd mosolyogjak én is. De az, hogy én is legyek boldog és így én is megoszthassak vele valamit, az már nincs a képletben. És így tulajdonképpen nem tudunk együtt egyszerre örülni.
De mit lehet tenni, ha a páromat nem érdekli az ásványvásár, de engem meg igen?!
Ha letagadom mi fontos számomra nem lesz sok esélyem a boldogságra se egyedül, se másokkal együtt. Ezt remélem beláthatjuk.
Nehéz felismerni és nehéz felvállalni, hogy én mit szeretnék igazán, minek és hogyan örülnék igazán, de szükséges és alapvető.
Ha ezt megtesszük, akkor hirtelen hatalmas felszabadultságot fogunk érezni. Valami belső nyomás, szorongás eltűnik.
Sőt! A másik felet is felszabadítom ezzel.
Miután kibeszéltem párommal, hogy nekem fontos elmenni vásározni, és szeretném ezt a magam tempójában megtenni és ha kell 3 órán át a standok között nézelődni, és nekem fontos, hogy olyan emberrel menjek, aki a 3. óra végéhez közeledve sajnálja, hogy 4. órát már nem bír a lába… először megdöbbent. Aztán belátta, hogy a párkapcsolatunkat nem az fogja megerősíteni, ha folyton fogjuk egymás kezét, hanem az, ha őszinték vagyunk egymáshoz.
És aztán Ő maga is fellélegzett és felszabadult, hogy ő maga is őszintén azt teheti, ami hozzá közelebb áll. És azóta teljes örömmel adja ajándékba a vásári belépőjegyem, mert tudja, hogy van kivel mennem és néhány óra múlva feltöltődve és vidáman fogok haza jönni. Nem mellesleg, lesznek új élményeim is, amikről tudunk este beszélgetni. Örül, hogy hozzá tud járulni a boldogságomhoz és örül, hogy ezt pont olyan mértékben teszi, ahogy ez neki is és nekem is jó, hogy nem kell áldozatot hoznia érte.
. . .
Ha úgy érzed tudtál a leírt élményemhez kapcsolódni, kérlek oszd meg hozzászólás formájában, mert ez inspirálhat másokat is.
Ha pedig kérdésed merült fel, keress bátran.